Vipera



Keresztes Vipera.





Rövid jellemzését Méhely nyomán közöljük. A keresztes vipera „kicsiny, legfeljebb 80 cm-re megnövekedő, de általában csak 60–70 cm hosszú kígyó, melyet a magyar nép kurta kígyó, kurtafarkú kígyó és cserehéjú vagy zsinóroshátú kígyó néven ismer. Feje lapos, lándzsaalakú, a nyaktól kevéssé elváló. Szeme nagy s a felső ajakpajzsoktól rendszerint csak egy pikkelysor választja el. Feje tetején az orr csúcsa mögött két kicsiny orrtetőpajzsot visel, továbbá szeme fölött egy-egy felső szempajzs, homlokán a homlokpajzs s e mögött két falpajzs öltik fel. Törzse és farka felső oldalát lándzsaalakú, ormós pikkelyek borítják, mégpedig rendszerint 21 hosszanti sorban. A haspajzsok száma a hímen 137–148, a nőstényen 135–154; a farkpajzsok száma a hímen 33–40, a nőstényen 24–35. Feje tetején fekvő kereszthez hasonló sötét rajz van, melytől az állat nevét kapta. A hím háta többnyire ezüstszürkés és zegzugos fekete szalaggal díszített, törzse oldalán egy-egy fekete foltsort visel, torka és testének alsó oldala feketés. A nőstény rajzolata ugyanilyen, de háta többnyire vörhenyes vagy cserbarna, torka fehér, hasoldala világos palaszürke s farkhegye alul sárga. A szem szivárványhártyája tűzvörös. A hímnek a feje hosszabb és keskenyebb, továbbá farka hosszabb s tövén orsóalakúan kiduzzadt. A nőstény feje rövidebb és szélesebb, farka pedig jóval rövidebb, mint a hímé s egyfolytában vékonyodó.”„Sokat vitatott s még mai nap is eldöntetlen kérdés – írja Méhely – vajjon a keresztes vipera éjjeli vagy nappali állat-e? Szemének alkatánál, vagy függőleges hasítékához hasonló szemrésénél fogva éjjeli állatnak kellene lennie és sok jó észlelő annak is tartja, én azonban mindig nappal, még pedig a napnak csaknem minden órájában találkoztam vele. A Nagykőhavas oldalán reggel 8 órakor, a Hargitán délelőtt 9 órakor s délután 4-kor, a Bucsecs erdőségeiben délelőtt 11 órakor, a jaszenáki hegyoldalon a déli órákban, a Tömösi-szorosban pedig délután 5 órakor akadtam sütkérező példányokra. De nemcsak sütkérezni, hanem vadászni is csak nappal láttam, így a brassói Nagy-Magyarkő erdejében, a bodzai hegységben a Dobromir kisebbik csúcsán s a vrelói Kapelában a Mirkovica oldalán… Ilyen tapasztalatok után nem csatlakozhatom azok véleményéhez, akik (mint például Brehm és Schreiber) azt állítják, hogy a keresztes vipera csak alkonyat beálltával kezdi meg igazi működését s hogy csak éjjel vidor és gyors, nappal ellenben tunya és egykedvű.” Blum J. elismeri azok igazát, akik a keresztes viperát inkább éjjeli, mint nappali állatnak tartják, de azt mondja, hogy „naplemente után, sőt rendesen már korában visszahúzódik rejtekébe s azt éjjel csak meleg, rekkenő időben hagyja el. A magas hegységben, ahol a kígyókat egyedül képviseli, és fönn északon, még az alföldön is, ahol a nyári éjszakák is hűvösek, sohasem hagyja el éjjel rejtekét; itt mintegy a helyi körülmények késztetik arra, hogy nappal járjon zsákmánya után.”
Viselkedésére vonatkozólag Méhely a következőket írja: „Az erdőségek bozótjában nesztelenül haladva, nem egyszer valamilyen levágott tuskón vagy fatörzsön, olykor erdei ösvények szélén, vagy bokrok közelében hosszan elnyúlva s látszólag teljes nyugalomban lephetjük meg, ez azonban nem a nyugvás helyzete; ilyenkor prédára les és közeledésünkre azonnal eloson. Teljes nyugvásban tekercsformába göngyölődik s a tekercs közepén nyugszik feje, melyet alig emel fel, ha feléje közeledünk, mindamellett éber figyelemmel kíséri minden mozdulatunkat s nyelvét szaporán öltögetve szegezi ránk kaján tekintetét.
„A nyugvásában megzavart vipera némelykor föl sem veszi az embert, nem menekül, hanem halálos fegyverének tudatában egykedvűen fekve marad, máskor lomhán kanyargó, lassú mozdulatokkal csúszik odább, legtöbbször azonban roppant ingerültség szállja meg s bőszülten vagdos az ember felé. Ha nagyobb távolságból pillantja meg az embert, erős sziszegést hallat, kétágú nyelvét szaporán öltögeti s alattomos, gonosz pillantást vetve a közeledőre hátraszegezett nyakkal, harapásra készen várja a következendőket. Ingereltetve villámgyorsan vág felénk s akár sikerült a harapás, akár nem, rögtön visszarántja fejét, hogy új támadásra készüljön. Éktelen düh szállja meg, ha tovább ingereljük s vérbenforgó szemmel, komor felhőből cikázó villám módjára, szaporán osztogatja csapásait. Vak dühében nagyon rosszul céloz, gyakran az elébe tartott pálcát sem találja el, néha azonban oly mélyen belevágja fogait az elébe tartott tárgyba, hogy fejét sem képes hirtelen visszarántani.
rendes tápláléka az egér, pocok és cickány, de az alacsonyan fészkelő madarak fészkét is kirabolja s a gyíkokat és békákat sem veti meg. A melegvérű állatok közül való prédáját előbb mindig megmarja s csak akkor nyeli le, ha áldozata már kiszenvedett. Lenyelés előtt benyálazza, tehát sikamlóssá teszi zsákmányát. A hidegvérű állatokat gyakran elevenen nyeli le. „A keresztes vipera többnyire április elején hagyja el téli rejtekét s ősszel legkésőbb október közepén vonul el. Tavasszal alig bujt elő, máris vedléshez lát s a nyár folyamán még egyszer leveti pikkelyingét. Bőre az állkapcsok szélén hasad fel s hátratűrődve egy darabban válik le testéről.




„A párosodás április végére vagy május elejére esik, mely időben gyakran nagyobb rajokba összeverődve vagy nagy csomóba összefonódva találjuk a párzó állatokat. A fiatal nemzedék augusztus végén, vagy szeptember elején, mégpedig mindig nappal születik. Fiatal nőstény 5–6, az idősebbek 12–14 hártyásfalú tojást raknak le, melyekből rögtön kibujnak a kis viperák.
„A keresztes viperának nagyon sok ellensége van. Legfőbb ellensége a sündisznó, azonban a görény, borz, vaddisznó, a szajkó, az egerész ölyv s még némely más madár is könyörtelenül üldözi. Mindezeknek nem árt a mérge, vagy legalább nem veszedelmes rájuk nézve. Bizonyára lesznek esetek, hogy ezek némelyike is elpusztul a vipera marásától, de hogy a sündisznónak rendszerint nem árt a marása, arról magam is meggyőződtem. Az én sündisznóm alig pillantotta meg a viperát, nyomban nekiesett, első lábaival leszorította a földre s keresztülrágta a derekát. A fájdalmában vonagló kígyó kétségbeesetten védekezett s hol az orrába, hol a hasába mart bele támadójának, azonban a tüskés vitéz bámulatos hidegvérrel fogadta a bősz csapásokat. Mikor a kígyót kettérágta, az egyik felét rögtön megette, a másikat pedig ketrece zugába rejtette, ott jól beföldelte s csak másnap fogyasztotta el. Az egerész ölyv is hasonló bátorsággal, csakhogy sokkal óvatosabban, az őt környező veszedelem teljes tudatában támadja meg a viperát s miután csőrének egy-két hatalmas csapásával szétzúzta fejét, lenyeli és minden baj nélkül megemészti a mérges falatot. Mialatt a kígyóval küzd, tollazatát felborzolja, fejét magasra emeli és szárnyaival folyton csapkod, hogy a kígyót zavarba hozza s marását lehetőleg elkerülje, azonban, ha viaskodás közben mégis harapás érte, megérzi ugyan a méreg hatását, de néhány napi rosszullét után meggyógyul.”
A keresztes vipera okozta emberhalálról részletes magyar statisztika nem áll rendelkezésre. Méhely 1892-ben három halálos kimenetelű esetről számolt be, Blum J. pedig Németország területéről az 1879–88. évekből 17 olyan halálesetről számol be, mely megbízható híreken alapszik s e mellett a 10 év alatt történt sebesülések számát is mintegy 600-ra lehet becsülni.
ha a méregfog valamely nagyobb véreret talált, úgyhogy a méreg gyorsan belejut a vérkeringésbe, már 15 perc lefolyása alatt megölheti. A marás vészes kimenetele ugyan a kígyó nagyságától, a sebbe ömlött méreg mennyiségétől és sűrűségétől, a levegő hőfokától s a megmart egyén szervezeti diszpozíciójától függ, mégis határozottan kimondható, hogy csak a megfelelő, gyors gyógykezelésnek vagy a kedvező véletlennek tulajdonítható, ha a megmart egyén életben marad. És ha még sikerült is a megmart egyén életét megmenteni, nem ritkán még évek múlva is érezhető súlyos utóbajok maradnak vissza, amelyek némelykor csak a megmartnak halálával érnek véget.
„A vipera mérge az emberre csak akkor veszedelmes, ha a bőr alatti kötőszövetből a nyirokerek és a vérerek útján közvetlenül a vérbe kerül, a gyomron keresztül azonban csak az emésztési szünetekben szívódhatván fel, többnyire, sőt talán mindig ártalmatlan, mert a gyomorsav megváltoztatja a méreg vegyi összetételét s megfosztja mérgező tulajdonságaitól.
„A mérgezés fokonkénti tünetei, számos ismeretes eset alapján, a következők: nemsokára a marás után általános bágyadtság és nagyfokú levertség kíséretében égető szomjúság, majd hányási inger s hányás jelentkezik, amelyet hasmenés és ájulás követ, a megmart hely vérömléseket tüntet fel s a legközelebbi környéke feldagad, a daganat néhány óra alatt aztán messzire terjed s kékesfekete színt ölt, a lélegzés nagyon megnehezül, láz azonban ritkán jelentkezik, sőt ellenkezőleg az érverés többnyire oly gyönge, hogy alig érezhető. A tünetek természetesen nem mindig egyformák.
A viperaméreg vészes hatásának ellensúlyozására rendkívül sok szert és eljárást ajánlanak, azonban feltétlenül biztosnak csak a megmart testtag levágása mondható. Amennyiben ez nem volna lehetséges, legcélszerűbb a megmart testrészt a marás fölött (tudniillik a szív felé eső részén) több helyen erősen lekötni, még pedig úgy, hogy a köteléket valamilyen bottal csavarjuk szorosra. Hogy a megmart testtag meg ne üszkösödjék, a köteléket egy óra mulva fel kell bontani, de a vérkeringés visszatérése után újból le kell kötni. Azután a sebhelyet éles, tiszta késsel többszörösen be kell vágni s a kiömlő vért alaposan kinyomkodni. A sebet kiszívni nem tanácsos, mert ha az embernek odvas foga, vagy a szája nyálkahártyáján valamilyen karcolása van, akkor ezen az úton mérgezheti meg magát; annál jobb azonban a sebet pokolkővel vagy tüzes vassal kiégetni. Még célszerűbb a sebhely környékén káliumpermanganát, chrómsavoldat (1 rész 100 rész vízre) vagy chlórmész vizes oldatát (1 g 20 cmł vízre) a bőr alá fecskendezni, sőt újabban 1–2 szemernyi strychnin befecskendezését is ajánlják. Ezeken kívül nagyon jó hatásúnak bizonyult valamely, a méreghez lassanként hozzászoktatott, tehát ekként immunizált állatnak a vérsavóját nagyobb mennyiségben befecskendezni a megmart egyén bőre alá. Ilyen szérum mai nap már készen is kapható (Condy-féle folyadék, Calmette-féle kígyószérum), csakhogy, sajnos, a kellő pillanatban rendszerint nem szokott kéznél lenni.
„A belső kezelést illetőleg általános tapasztalat szerint kitünően bevált az alkoholnak nagyobb mennyiségű adagolása, mert az alkohol, mint hatalmas idegizgató szer, megakadályozza a szív- vagy tüdőbénulást. Bármiféle erős bor vagy pálinka egyformán jó, csak kicsiny adagokban s pár percnyi időközökben kell bevenni. Dalmáciában, ahol a viperamarás nagyon gyakori, a megmart egyén egyszerűen megrészegszik s mire mámorát kialudta, egészségesen ébred fel. Engem sohasem ért viperamarás, azonban két esetben (a Bucsecsen és Herkules-fürdőn) a legjobb sikerrel kezeltem vipera által megmart egyéneket, mégpedig sok alkohollal s valóban csodálkozom, hogy Martin Ch., a tudós angol orvos, annyira ellenzi az alkohol adagolását és stimulatornak inkább szalmiákszeszt vagy strychnint javasol. Az erdélyi székelység körében nagyon általános az az eljárás, hogy a megmart lábát beássák a földbe s körülötte jól letapossák a földet. Így hallottam ezt Berecken és Tusnádon oly egyénektől, akik ilymódon kigyógyultak a viperamarásból.”

Forrás  :http://images.google.hu/imgres?imgurl=http://mek.niif.hu/03400/03408/html/img/brehm-11-052-1.jpg&imgrefurl=http://mek.niif.hu/03400/03408/html/1847.html&usg=__Rbt7zju-To8DRTOVu0Dvv64C-GA=&h=480&w=801&sz=148&hl=hu&start=1&tbnid=U3VyXXLgZTU3_M:&tbnh=86&tbnw=143&prev=/images%3Fq%3Dkeresztes%2Bvipera%26gbv%3D2%26hl%3Dhu%26sa%3DG