Az oltárkő mégmászásának története

Kik  és  hogyan jutottak fel az Oltárkőre először.

Wild Ferenc
Erdélyi Gyopár, 1997., 2. szám, 10-11.o.


Aki valaha is az erdélyi hegymászással kapcsolatos adatokat próbált gyűjteni, az nagyon hamar arra a megállapításra juthatott, hogy többet tudunk a két évszázaddal ezelőtti alpesi eseményekről, mint a saját mászóútjaink történetéről mindössze néhány évtized távlatából. Éppen ezért örömmel fedeztem fel és élvezettel olvastam újra az Erdélyi Gyopár 1966. szeptemberi-októberi számában Székely Géza több mint hatvan évvel ezelőtt írt cikkét az Oltár-kő első megmászásáról.

Csallner Ervin és id. Romfeld Ákos szóbeli közlései alapján Székely Géza cikkét a következőkkel egészíthetem ki. A két brassói az eseményt megelőző hat nap alatt nemcsak tanulmányozta a terepet, hanem az utolsó kötélhossz kivételével meg is mászta. Az utolsó kötélhossz aljából is csak a szeszélyes időjárás miatt fordultak vissza. Ez az utolsó szakasz, amelyet Székely Géza úgy említ, mint "alig hat méternyire a csúcstól", a valóságban 27 méter magas, kezdetben áthajló, majd függőleges sziklafal, melynek nehézségi fokozata még a sziklamászás mai szintjén sem lebecsülendő (17 m mesterséges mászás A0 és A1, 10 m pedig III-as nehézségő természetes szakasz). Aki ezen az úton - a Klasszikus úton - jutnak fel az Oltár-kőre, azok Csallner Ervin 63 évvel ezelőtt bevert sziklaszegein kapaszkodhatnak.

Az 1934. szeptember 8-i sikeres feljutásnál a csapat idősebb tagja, az akkor már 40 év fölött járó Goldschmidt a csúcsra vezető kötéllhosszat nem mászta meg, hanem megvárta társát a sziklapárkányon. Csallner nem akarta társa érdemeit kisebbíteni és az örömmámorban úszó publikumnak ezt nem említette. Goldschmidt Waldemart azonban nem hagyta nyugodni az önérzete, a következő évben visszatért és megmászta az Oltár-követ.

A lejövetelnél a csapat egyetlen 25 méteres kötele éppen, hogy csak leért a sziklapárkányra, tehát a kötélereszkedés végeztével az egyrét vett kötelet nem lehetett lehúzni. A néhány méterrel megrövidített kötél évtizedekig ott maradt a rappelszeghez erősítve. Ez a rögzített kötél aztán jelentős szerepet játszott egy helyi legenda kialakulásában, mely szerint "az Oltár-k?re kötél nélkül csak Keresztesnek van mersze felmászni".

Keresztes Zoltán gyergyófalvi honpolgár sziklamászó karrierje néhány héttel a brassói fennjárta után kezdődött. Először csak fogadásból rugaszkodott neki a nagy kőnek, aztán a hírnévből tőkét kovácsolt és 1940 őszén jó pénzért kitőzte az Oltár-kőre a magyar zászlót. Keresztes Zoltánt is sikerült szóra bírnunk, a negyedik és ötödik kevert között elmondottak alapján rajzolta meg Tóth Karcsi a híres-nevezetes mászás mindeddig egyetlen "hiteles" dokumentumát. Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy Keresztes sziklamászó felszerelésének szinte nélkülözhetetlen kelléke a kokojza szedő fésű, mivelhogy a környék legbővebben termő áfonyabokrai az Oltár-kő tetején találhatók, puszta kézzel szedve a bogyókat ráesteledett volna, sötétben a leereszkedés pedig életveszélyes.

Az Oltár-kő több névváltoztatást ért meg, volt Nagy Mogul, Puskás-kőszikla, a román nyelvű turistairodalomban Turnul Bardosolui. (Igaz, hogy ugyanitt a Bardócz-kősziklát Lapos-falnak keresztelték át.) A szóbeszéd úgy tarrtja, hogy hajdanán, minden valószínűség szerint a 19. század vége felé a Mária-kőt nevezték Oltár-kőnek, és az Oltár-kő volt a Mária-kő Figyelmesen megnézve a két sziklaalakzatot, az elnevezéseknek ebben a módjában van is némi logika. A Mária-kő nagyon is szárnyas oltárra emlékeztet, az Oltár-kőben pedig kevés képzelőerővel is felismerhető a Szent Szűz a kisdeddel. Írásos bizonyítékot sehol sem találunk, tény az, hogy az első világháború után a mai formában honosodott meg a két sziklaalakzat neve mind a turistairodalomban, mind a köztudatban.

Az Oltár-kőre első megmászás óta szokás szimblólumokat felvinni. Csallner és Keresztes még csak zászlókat tőztek ki, később valóságos építményeket szereltek fel a Délkeleti-pillér teraszára. Románia 1944. augusztus 23-i átállásának, az ún. felszabadulásának 10. évfordulójára 1954-ben a marosvásárhelyi szakik saját kezdeményezésükből szerelték össze a hétméteres vörös csillagot. Ugyanez a marosvásárhelyi gárda állította fel 1974-ben a csillag mellé a hasonló méret? XXX-as számot, amelyet 1979-ben a Hargita megyei pártbizottság utasítására a csíkszeredai hegyimentők egészítettek ki egy római ötössel XXXV-re. Az már helybéli, gyergyószentmiklósi illetékes elvtársak ötlete volt, hogy a 40. évfordulóra az IUPS alkalmazottai hatalmas napkoronggal és negyvenes számjeggyel ékesítették az Oltár-kő tetejét. 1989 decemberének talán legforradalmibb tette az volt, hogy ezt a szörnyűséges monstrumot néhány lelkes sziklamászó leduvasztotta. Néhány évig természetes szépségében magasodott az Oltár-k?, mígnem - megelőzendő másokat - a gyergyószentmiklósi hegyimentők 1995-ben felállították a ma is látható keresztet.

Időrendben az Oltár-kő - és egyben az egész Békás-szoros - második mászóútja az 1942-ben megnyitott Honvédek útja. A második világháború évei alatt a Gyilkos-tónál hegyivadász altisztképző tanfolyam működött, a sziklamászás és a sízés fortélyaira a német hadsereg javarészet osztrák származású kiképzői oktatták az újoncokat. Az említett út kiszegez?i ezek közül kerülhettek ki.

Az Oltár-kőre vezető harmadik, új út megnyitását tragikus baleset hiúsította meg. Petriu Puiu és Petrov Iosefina 1948-ban kísérelte meg a Középső-tornyot a terasz tornyától elválasztó látványos repedést megmászását, a balesetet az előmászóval kiszakadó hatalmas kőtömb okozta, ez zuhanása közben a biztosítókötelet elvágta. Petriu Puiu a Lapos-patak szikláin lelte halálát. Petrov Iosefina a sziklafalon töltött egy nap és egy éjszaka után saját erejéből ereszkedett vissza. 1953-ban Fomino Emil és Bleahu Marcian társaságában fejezte be az azóta Petriu-repedés néven ismert mászóutat.